Másfél hónapja történt...

Sírtam, pedig nem szokásom. Szenvedtem, pedig általában könnyen megoldok minden testi-lelki problémát. Így volt eddig... Ha utólag tehetném pofonvágnám magam, mert utólag már tudom, csak hisztiztem, mint egy kisgyyerek mikor elhagyja kedvenc kisplédjét. Igen M. volt az én kis megszokott, játékom, amibe kapaszkodtam. Behelyettesítettem őt az álmomba, amit gyerekkorom óta dédelgettem a fejemben. Őt tettem főszereplőjévé.

Egy férfiról álmodtam; magas, nem túl izmos, nem túl vékony, de ha hozzábújtam, álmomban, éreztem az erejét. Biztonságot nyújtott, vigyázott rám, beszélgettünk, mindenről, midenkiről, amiről csak akartunk. Simogattam, szerettem, óvtam, ő csodált, kívánt és szeretett. Na igen, az álmok.

A valóság nem így festett: szőke volt, magas, kicsit vékonyabb testlkatú. Nem akart semmit. Se beszélgetni, se vigyázni rám, de még csak a gondoskodásomból és a szerelmemből is csak hellyel-közzel volt hajlandó részesülni, még az is irritálta, talán a néha-néha feltámadó lelkiismerete miatt. Nem, nem csalt meg. Van a fájdalomokozásnak egy ennél sokkal rosszabb módszere is. Szerettél már úgy, hogy nem volt értelme? Hogy minden gondolatod, tetted, simogatásod, gondoskodásod felesleges volt, mert a célja, akár egy fekete lyuk elnyelte, mindenféle reakció nélkül. Ilyen volt ő. Tudtam, mikor megismertem akkor is éreztem, hogy hideg. De én, én majd felmelegítem a szívét, én majd...
Nem tudtam. Nem tudtam annyira szeretni, hogy felmelegedjen a szíve, már ha volt neki. Utólag már ebben sem vagyok biztos.

Én mondtam ki a vége szócskát. Miért? Egy jelentéktelen apróság miatt. Egy nap háromszor nyomta ki a telefont. Ennyi. Nem, nem egymás után hívtam, nem volt tárgyalása, nem volt semmi és senki. Pusztán nem volt kedve velem beszélni, és akkor hirtelen, már nekem sem volt vele.

Sms-t írtam. Miért? Nem akartam bántani, bár lehet, őt nem is lehet bántani. Majd felhívtam, mert...  reméltem, egy szót hallani reméltem. Ne. Ezt a szót akartam, a szeretlekről már rég lemondtam. Azt akartam, lebeszéljen, ahogy az eddigi alkalmakkor (3) is lebeszélt. Nem tette. Görcsösen jött rám a sírás, és akárhogy is próbáltam laza lenni, vagy legalább nem bőgni, nem tudtam. Tudtam, most az egyszer valóban vége, befejeztük, és bár az agyam tisztában volt ennek a nagyszerűségével, a szívem egy éjszakára teljesen megszünt érezni. Csak forgolódtam.

Majd jött a sírás, hirtelen tört rám mindig, mint valami alattomos szénanátha, mindig a legrosszabb pillanatban, buszon, zebrán, hazafelé menet az utcán, irodában, mikor megkérdezte a kolleganőm, hogy vagy, mosogatás közben(bár attól egyébként is sírni tudnék). Aztán elfogytak a könnyeim. M. már mindet kimerítette. Kimerült voltam, és 8-10 órákat aludtam az addigi 4-6 helyett. Majd könnyebb lett.

Randizni kezdtem.
Első srác, 34 éves, a neve is felejthető, ahogy a jelleme még inkább. Bár én hibáztam, mert nyílt sebekkel teli szívvel mentem neki egy újnak, 2 randit élt meg a dolog, majd befejeztem, mentve önbecsülésem utolsó maradék darabjait. Szívem még mindig hideg volt.

A második G., gyermek még, egy randit élt meg, ezúttal mindkét részről nulla vonzódással.

Majd jött a harmadik. Informatikus. Éreztem, hogy nem az igazi, még csak átmenetileg sem. Nem tudom miért, csak. Esélyt adtam, ezt sem tudom miért. Csak. Kedves volt, de nyomokban hasonlított M.-re. Na ettől megijedtem, de bemagyaráztam, hogy ő megérdemli. Lefeküdtem vele. Már ha azt szexnek lehet nevezni. Ilyen rossz még sosem volt. Nem feltétlenül miatta csak. Nem kell. - mondja egyszerre a szív és az agy. De a férfiak kombinálnak: ha lefekszel velük, és ők akarnak, te meg nem, akkor szajha vagy. Hát ez van, neveztek már ennél kevesebbért is így...

Majd felbukkant M. előtti pasi, akivel egy hónapot jártam. Szerelmet vallott, és szinte tálcán kínálta fel a szívét. Nem kellett. Miért? Félek tőle. Megmagyarázhatatlan, de rettegek tőle. Nem az elköteleződéstől, nem a szerelmétől, hanem tőle, az embertől. Ezt sem tudom miért. Minden zsigerem kiálltott ellene. Nemet mondtam, sok sikert kívántam, elbújtam.
Majd mindeközben ott bújkállt a közelemben ő. Levelezgettünk, társkereső, szimpatikus volt, sőt olyan, mintha nekem rajzolták volna. Minden amit írt, beleillett az én életembe, az én elképzelésembe. Két dolog jutott eszembe: vagy profilozó a drága, vagy ő az, az egyetlen.

Első randi, Margitszigeten, 11.-ig beszélgettünk. Mindenről. Nem volt türelmem kivárni míg ő cselekszik(néha komolyan mondom agybajt kapok a férfiak tökölésétől) így megfogtam és megnéztem a kezét. Itt már nevetett. Oké, gondoltam, akkor én is tetszem neki. Melléültem és nyomtam egy puszit a szájára. Meglepődött. Nem futott el. :) Átölelt, és tovább beszélt, majd megcsókolt, egyszer-kétszer-sokszor. Simogatott dédelgetett, szépeket mondott. Ne nevessetek ki! Tudom, hogy néha nagyon naív vagyok, de hagytam magam naívnak lenni. Elmondtam, hogy milyen volt M. Érdekellte. És úgy nézett rám. Mintha érdekelné. Csak nézett, csókolt, simogatott. Én pedig elkezdtem remélni.

Második randin, már az anyukájával akart egy légtérbe keverni. Megijedtem. Mi lesz, ha nem tetszem neki, mármint az édesanyjának? Akartam tetszeni. Majd ettől is megijedtem, mert már megint az ostoba szívem vette át az irányítást felettem, a logikus és nagyon is jó döntéseket hozni tudó agyam helyett. Sétálgattunk, simogatott, csókolt. Szépeket mondott. A hitem egyre csak erősödött. Sms-t írt, hogy hogy vagyok. Érdeklem? Létezhet, hogy van férfi, aki kedves, gyengéd, intelligens, nőtlen, hetero és ráadásul még hihetetlenül édes is? A logika és a tapasztalat, azt mondja, hogy ebben valami csapda van. A szívem, a buta áruló, csak remeg, és remél.

Rettegek. Mert újra érzek, igazán érzek. És a buta számon, már suttognának a szavak, amik nem suttoghatnak, mert megtiltottam nekik. Hogy én bizony többet nem. Miért? Mert fájt. Pokolian fájt.

Nem kell még egyszer ez az érzés.
Közben ott van az informatikus is, aki tegyük hozzá előző barátnő szindrómában szenved, és rám akar építeni. Kapcsolatot. Én nem akarom. Őt nem. Hibáztam. Szívem szerint csak eltűnnék, mert az könnyebb. Nem tehetem, ugye? Az ember, ha felnő vállalja tetteti következményét. Írok neki. Valamit, valamikor. Most kéne...

Megteszem. Lezárom.

És közben a szívem rettegését is elnyomom, és logikus, ésszerű, tervszerű maradok. A következő csókig. Vele...